A szabadságharc népzenei emlékei

Egyelőre ne térjünk el azonban a kutatás történetétől, hiszen az egyes dallamoknál igyekszünk majd érinteni a hasonló jellegű nép- és műzenei összefüggéseket. Kodály irányítása alatt, saját, jóval korábban megkezdett személyes kutatásainak kiszélesítéseként a Népzenekutató Csoport létrejöttével nagy iramban indult meg a 19. századi népies műdal és hangszeres zene anyagának összegyűjtése a korabeli kottás kiadványok és kéziratos gyűjtemények alapján, majd ezeket összehasonlították egymással és a szorosan vett népzenei anyaggal.

Ennek eredményeként olyan fontos munkák láttak napvilágot, mint Kodály Zoltánnak az Arany János népdalgyűjteményéhez készített tanulmánya, Kerényi Györgynek a legfontosabb népies műdalokat összefoglaló kötete és az egyik 19. századi népies dalszerzőről, Szentirmay Elemérről írott könyve.

Bizonyos, hogy több adatunk lenne, ha több energia maradt volna a bartóki népdalértelmezésnek a perifériáján álló népdalok gyűjtésére. Ez a "kevés" azonban megtévesztő, különösen, ha például a balladák, a keservesek, a lakodalmasok vagy például a gyermekjátékok - vagy a mára hatalmasra duzzadt hangszeres népzenei felvételek - számához hasonlítjuk a szabadságharchoz kapcsolódó, de stilárisan nem egy korhoz kötődő, ezért nem egységes anyagot. Előfordulhatott, hogy 1948 után az egyes kutatók politikai okokból kifolyólag jobbnak látták nem gyűjteni a 48-as dalokat, de ezt az énekesekre való tekintettel tették.

Az aradi vértanúkról szóló ének egyik gyűjtési adata szerint például 1955-ben egy 64 éves, a Csallóközből kitelepített férfi elénekelte a dallam Gyere haza, édes uram... szövegű változatát. Hozzáfűzte azt is, hogy e dallamra éneklik az aradi vértanúktól szóló Szomorúan süt az őszi nap sugara kezdetű szöveget is, ám ezt nem engedte leírni a gyűjtőnek, mert "ez most tilos". Az előadó a kitelepítés során bizonyára átélt már néhány megfélemlítést, s nem kívánt egy ének miatt bajba kerülni. Népzenegyűjtő útjaimon magam is tapasztaltam (főleg a szlovákiai magyarok körében), hogy 48-as népdalok és a Rákóczi-induló iránti érdeklődésemre az addig legsegítőkészebb előadó is gyanakvóvá és óvatossá vált, és csapdát sejtve sietett kitérni a válasz elől. Hogy mennyire nem felejtették el e dalokat, azt jól bizonyítja 1997-es zoboralji és gömöri gyűjtőutam, amikor az előadók már bátran vállalták a 48-as dalok eléneklését. (E gyűjtéseimet már nem dolgoztam be a szabadságharc 150. évfordulójára megjelent kötetbe, de a CD-ROM változathoz felhasználtam néhány dallamváltozatot.) Voltak tehát a 48-as témájú dalok gyűjtésének a politikai háttérből eredő nehézségei, s ismeretes, hogy felülről sem pártfogolták a kutatást (főleg anyag kiadását és általa a nép nyílt állásfoglalását 48 eszméivel kapcsolatban). Az okok azonban nem egészen azonosak a Dégh Linda által említettekkel. A gyűjtésekből adódó esetlegességek természetesen nyomot hagytak az anyag mennyiségén. Dégh Linda azon véleményével, miszerint "az 1848/49-es szabadságharc történeti népköltésünk legtermékenyebb időszaka volt", azonban egyetérthetünk. Ezt még az aránylag kis számú népzenei adat is ékesen bizonyítja.

A 48-as dallamok bemutatása előtt tekintsünk szét kissé, milyen volt a forradalom és szabadságharc zenei visszhangja, valamint nézzük meg, hogyan reagált a lakosság a forradalom hírére. Az 1848. március 13-i bécsi forradalom után, a március 15-én Pesten történetek híre viszonylag hamar eljutott a vidéki városokba, s a pesti forradalom lázba hozta a távoli országrészek magyarságát. A vidék általános lelkes csatlakozása mellett akadtak forradalomellenes hangok is (pl. Heves megye és Székelyudvarhely vezetése), de ezek is hamar lecsendesedtek. A marosvásárhelyi események egyik szemtanúja, Imreh Sándor írja visszaemlékezéseiben, március 15-ét követően: 

"Az estéli fáklyásmenetek, tüntetések nagyon gyakoriak voltak akkor, nemzeti zászlókkal díszítetten egyik utcán fel s a másikon le a Rákóczi-induló lelkesítő hangjai mellett, éljenezve Kossuthot, a független magyar minisztériumot, szabadságot, sajtószabadságot, uniot, egyenlőséget, testvériséget..." Az Aradi Hirdető című lap így számol be 13. számában az ott március 18-án lezajlott eseményekről: "Aradon is valának a mult hét folyamán némelly mozgalmak a nemzeti színházban, a mikor este csak nemzeti hangászok [a kifejezés hasonlóan a "népzenész"-hez e korban cigányzenészeket takar] zenéltettek, az előbb említett 12 pont és Petőfi Sándor költötte nemzeti dal felolvastatott, minél számos éljenzések harsogtak."

Pest, az intenzíven fejlődő város már a forradalom kitörése előtti években vonzza az irodalom, a művészetek és a politika iránt érdeklődőket. A Nemzeti Kör élénk szellemi életével kapcsolatban írja Degré Alajos: "minden korszerű eszme föl lőn karolva... Táncestélyek, hangversenyek s felolvasások tartattak." Ekkor már általánosnak mondható, amit az egyik 1846-ban tartott bálról olvashatunk. Eszerint a bál "táncrendjére - mellyben kör, társalgó, és csárdás játszák a főszerepet - valamint társalgási nyelvére nézve teljesen magyar szinezetű volt" (Pesti Divatlap 1846. 6. sz. 119.). Az olvasni vágyó a Budavári Kaszinóegyletben az 1840-es években a hazai magyar lapok mellett német lapokból is művelődhet, közte a Musikzeitungból. 1848-49-ben pedig már több vidéki kisvárosban is járatnak újságot. Miháltz Elek szilágysomlyói tartalékos honvédszázadosnak (később őrnagy) írja felesége, Bod Anna:

Sz.(ilágy) Somjón 28dik Martzi(us)/1849
Szeretett kedves jó férjem!

... ujságom rendesen jár nem képzeled mily örömöm van alig várom a posta napokat de az (iga)zat meg valva (sic) egy kicsit bűszke is vagyok vele hogy nekem újságaim járnak ha aztán mi el olvastuk (sic) többen elkérik én aztán oda adom jó szivel (sic) had olvassák mások is.

Pest sok mást is kínál 1848 előtt. A tanulmányai megkezdésére készülő fiatal Klapka György Pestre érkezésekor az élő zenét részesíti előnyben. A városba érkeztét a következőképp írja le önéletrajzi visszaemlékezéseiben: "A Magyar királyba szállottunk. A szállóval szemben volt a szép nagy színház, melyben akkor éppen egy igen kedvelt énekesnő, madame Carl gyönyörködteté a pesti közönséget. Természetesen, a legelső estén rögtön színházba mentünk. Normát adták. Engem a művésznő és a színház belsejének nagyszerű látványa egészen elragadott. Az akkori pesti német színház egyike volt a legszebbeknek Európában, a magyar színház, mikor én először Pestre jöttem, még alig volt kezdődőfélben. Erkel még csak két évvel később írta első operáját: Bátori Máriát."

Két figyelemre méltó dolog is van Klapka írásában. Az egyik, amit a pesti német színházról ír. A magyar színházat - azaz a Nemzeti Színházat - 1837-ben nyitják meg, s az énekesnő ott nem lépett fel, tehát csak a német színházban hallhatta Klapka. Erkel operáját 1840-ben mutatják be, így az érkezésre máshol közvetve utaló 1838-as dátum nem pontos. Az azonban érdekes, hogy az opera megírásának időpontja nála történelmi mérce, így kifejezi a korszak emberének hozzáállását a magyar művészeti eseményekhez. A katonai pályára készülő fiatalember mindent megfigyel és elraktároz, később pedig az emlékiratait író idős katona emlékeztet a társadalmi eseményként megélt Erkel bemutatóra. Erkel ugyanis a Bátori Mária, de különösen a Hunyadi László bemutatása és a Himnusz megzenésítése óta (mindkettő 1844) a magyarságtudat egyik legfőbb zenei megfogalmazója és hangos kinyilatkoztatója. A forradalom kitörése után Arany Jánoshoz és másokhoz hasonlóan nemzetőrnek jelentkezik, felettesei azonban úgy vélik, karmesterként jobban helyt tud állni. Erkel marad tehát a karmesteri pult mellett, de 48-as eszméihez később is hű marad. Idős korában a Névtelen hősök című operájában állít emléket a szabadságharcnak (1880).