A szabadságharc népzenei emlékei

S valóban, mindjárt március 15-én este Erkel hangszerelésében és vezényletével hangzik fel a Nemzeti Színház esti ünnepi előadásán (melyre egyébként a Bánk bán volt kitűzve) az Egressy Benjamin által frissiben megzenésített és Szerdahelyi József által kórus illetve zongorakíséretes előadásra alkalmassá tett Nemzeti dal, Petőfi Sándor lelkesítő, és már a nap folyamán tömegek által visszhangzott Talpra magyar!-ja. Egressy Béni ebben az időben már jó nevű dalkomponista, aki maga is katonának állt, s akit 1849-ben majd mint a kápolnai csatában megsebesült katonát Klapka György muzsikusaként látunk viszont. Petőfi Nemzeti dalát 1848-ban megzenésíti még Bartay Ede, Thern Károly, Feldinger Frigyes temesvári könyvkiadó és Kálózdi János, a szabadságharcban tábori zenésszé lett jó nevű cigányprímás. Az utóbbi kottakiadvány egy példánya a kiváló zenei műveltségű Szendrey Júlia gazdag kottatárában is helyet kap - el is kobozza 1850-ben az osztrák katonai vezetés.

Az események hatására számos vers és dal keletkezik. Jellemző, hogy a kor embere a verset és dalt az önkifejezés egyik lehetséges és talán leghatékonyabb módjának találja. Ez is oka annak, hogy elég sok ismeretlen szerzőjű vers keletkezett.

Egy ilyen vers és dallam létrejöttét írja le a fentebb már idézett Imreh Sándor, volt 48-as honvéd. Csapata Dézsen állomásozott, ahol ő mint nyomdász ismerte Dózsa Dánielt, az Ellenőr című újság segédszerkesztőjét. "Felkértem a segédszerkesztő urat, bajtársaim megbízásából, hogy írjon számunkra egy huszár harczi dalt s hozzá egy dallamot is... S a költemény és dallama azon napon csakugyan elkészült, a melyet aztán egész lelkesedéssel énekeltünk és igen gyakran, a szabadságharcz folyama alatt." Emlékezetből leírja a vers következő két versszakát:

Föl fiúk a paripára,
Föl a harczra, föl csatára!
Veres csákónk tolla leng a szél után,
Hajh de szívünk a hazáért helyt van ám!

Szent az érzés mely vezérel
Vívni bajjal és veszéllyel
Szent az érzés, szent a czél is, mely alatt
Élni, halni drága kedves gondolat. 

A kor átlagos irodalmi színvonalának megfelelő versrészletet valóban Dózsa Dániel szerzeményeként közli Zsilinszky Mihály, aki a névtelen vagy kevésbé ismert rímfaragók verstani ügyetlenségeit, hibáit a következőképp magyarázza: "ez leginkább csak a szabadságharc ideje alatt és után költött daraboknál fordul elő, melyek életveszély közt másoltattak s kéziratban őriztettek meg az irtó Bach-korszak alatt." Kriza János Szomoru nóták cím alatt közöl három verset "a közelmultból" (a másik kettőt ld. a Kossuth-nóták alatt: Estve jött a parancsolat), megjegyezve róluk, hogy "egy-egy versszaka szintoly irgalmatlanul össze van rontva... A két utóbbi nóta ... egy iskolában soha nem tanult szolgalegény munkája." A következő vers hasonló eredetű lehet:

Ezörnyólcszáz negyven nyócba,
Október hónapja tizenhatodikán,
Be sok magyar, fegyverrel ódalán,
Táborba gyűlt Agyagfalán.

A dalok költőit és a már kész zeneművek előadóművészeit ugyanaz az érzés hatja át. Kossuth harcba hívó szavára sokan érzik át: a hazának honvédekre van szüksége. Most kell és Most szép lenni katonának! (Ezt az érzést örökítette meg népdalunk.) A toborzások a független kormány és a szabadság éltetésével kezdődtek meg, többnyire zenekísérettel. Sokan érezték úgy, hogy nekik is ki kell venni részüket a szabadságért vívott küzdelemből. A még csak húszéves, de nagy reményekre jogosító Reményi Ede Görgei Artúr seregébe megy, s a hadvezér kinevezi tábori hegedűssé - emigrálnia is kell 1849-ben. Liszt Ferencet külföldi tartózkodásán éri az események híre, s ennek hatására kezd hozzá a Hungária című zenemű komponálásához, melynek első partitúravázlatát el is készíti. Szintén a 48-as forradalom hatására írja Héroide funébre című művét, majd a bukást követően 1849 október alcímmel a Funérailles című zongoradarabot. Megszakítja külföldi útját, s hazatér a forradalom hírére Frank Ignác, a későbbi divatos csárdások szerzője, s a szabadságharcban főhadnagy. Később az 1865-ik évi országgyűlés képviselőinek ajánl egy 1848 címmel jelzett művet. Honvéd lesz Szénfy Gusztáv divatos dalszerző, nemzetőr lesz a fiatal Mosonyi Mihály, aki a magyarra fordított, lelkesítő francia forradalmi indulót, a Marseillaise-t zenésíti meg. Idősebb Ábrányi Kornél pedig, aki zongoristaként ez idő tájt kezd magának nevet szerezni, "szegre akasztotta ... a lyrát, hogy karjával és fejével szolgálja a szorongatott hazát", s 1849-ben a független magyar kormány igazságügyi minisztériumi titkáraként vállal feladatot. Ságh József, az első magyar zenei lexikon készítője elég hű képet fest a szabadságharcban részt vett muzsikusokról, s szavaiból egyben kiérződik mélységes tisztelete is irántuk. Ságh szerint a jogásznak készülő Bartay Ede az 1850-es évektől népszerű csárdáskomponista csak azért lett zenész, mert ily módon tudta elrejteni politikai meggyőződését, "nemzeti érzület"-ét. A kérdés nem ilyen egyszerű, mert a forradalom leverésével "az osztrák önkényuralom lehetetlenné tette a művelődési élet bárminemű megnyilatkozásait. Éveknek kellett eltelniök, hogy lassan, lépésről lépésre meginduljon a városban a zenei élet". Ezt Kolozsvárral kapcsolatban olvashatjuk, de a kép általánosan jellemző. A szabadságharc bukását követően Pesten sem jobb a helyzet. Amikor a Nemzeti Színház "az önkényuralom éveiben már-már pénzügyi zátonyra jutott, egész vendégszereplési sorozatot kezdett meg a színház javára..." Hollósy Kornélia, a kor ünnepelt énekesnője szereplésével.

Most azonban maradjunk még a kezdeteknél, bár nem sorolhatunk fel minden egyes muzsikust, aki valamilyen formában részt vett a szabadságharcban (akár mint a zenetörténész Mátray Gábor, aki az eseményeket többé-kevésbé pontosan rögzítette naplójában). Annál inkább sem, mert nemcsak egyes személyek, hanem nagyobb csoportok is fontosnak tartják, hogy részt vállaljanak a harcban. Kolozsváron "Okt.[óber] 16-án A' katonai rezesbanda egy része hasonlóan besoroztatá magát a honvédek közé". Ez a rezesbanda alighanem azonos azzal az együttessel, mely még 1846-ban "katonai hangászkar"-ként Liszt Ferencet fogadja erdélyi koncertkörútja kolozsvári állomásán. Az eskütételeket is zenei aláfestés teszi ünnepélyessé: "Vasárnap, május hó 7-én a' városi pattantyús vadász sereg és a' nemzetőrség ugy a' magyarkarból több egyén, kik még eddig a' hüség esküjét le nem tevék, zenebandáikkal egész diszben kiállván, a' nagymise hallgatása után az István téren a' városháza előtt rendbe felállván, a' hüség esküjét a' magyar alkotmányra részint magyar, részint német nyelven [letették]". Pest-Budáról 1848. november 25-én jelentik: "Több huszárezredekben most már zenebandák létszeríttettek [zenekarokat alakítottak] és nehány idevaló jeles zenészek karmesteri hivatalért folyamodtak." Az országban egymást érik a fáklyás és zenés felvonulások, eskütételek. Mindenütt zeneszóval kísérik ki a hadba indulókat, és azzal fogadják az egyes városokon átvonulókat. Az Aradi Közlöny 1848. 16. száma a pesti önkéntesek "katonai zenekarok kisérete mellett"-i eskütételre indulásáról, 1848. 24. száma az "Esztergomvárosi és megyei nemzetőrök... zenekisérettel" történt elindulásáról tudósít. Aradról 1848. július 23-án mintegy 270 jól fölfegyverzett katona indul harcba "két zenebanda kíséretében". Szintén az Aradi Közlöny szerint 1849. február 26-án Egerben Dembinski "200 fáklya fénye alatt nagyszerű zenével tiszteltetett" meg. (1849. 49. sz. III. 2.) A jelzett nap nem lehet pontos, hiszen a magyar főerők a lengyel Henryk Dembinski altábornagy vezetésével 1849. február 26-27-én Kápolnánál ütköztek meg Windisch-Grätz seregével, melytől vereséget szenvednek.